"Az én Ruvána sztyeppém"
"Hiába is kísérelném meg, hogy leírásommal a Ruvána-steppe ősi vadbőségét, a különböző antilopok, gnúk, hartebeestek (tehénantilopok), impalák, gazellák, zebrák, struccok stb. ezreket kitevő csapatait az olvasó elé varázsoljam. Azt csak az értené meg és hinné el, ki hosszú vadászutakat tett meg Kelet-Afrika járatlanabb területein."
Az én Ruvána sztyeppém - írja Kittenberger afrikai munkásságának egyik legfontosabb helyszínéről. Egy helyen sem tartózkodik olyan sokáig mint itt. 1910. júniusától 1912. májusáig kisebb-nagyobb megszakításokkal Ruvána vendége marad.
1909. november 20-án régi ismerősétől Kovács Aladár mentőorvostól kap levelet, melyben olvassa: "..hogy a budapesti állatkertet Dr. Lendl Adolf irányítása mellett újra átszervezik, és 1912 májusában gondolják annak megnyitását. Ő mint az új állatkert igazgatósági tagja, levelében arra kért engem, hogy a legkívánatosabb vadállatok birodalmában, Kelet-Afrikában kíséreljem meg az állatfogást a megnyitandó új állatkert részére. A felszólítást örömmel vettem, mert mindig szerettem az apró vadállatok felnevelésével bíbelődni és mindig is volt egy-két szelíd állatom gyűjtőcampjeimben."
Állatfogói működése azonban még mintegy fél évet várat magára. 1910 első felében Fernbach Bálint vadászexpedícióját vezeti a Viktória-Nyanzától az Indiai óceánig. Az út során már tudatosan keresi azokat a helyeket, melyek vadbőségük révén alkalmasak lehetnek erre a feladatra. A Viktória-Nyanza keleti partján fekvő Shiratiból indul karavánjuk, hogy mintegy három hónap alatt elérjék az óceánt. Shiratitól délre az Ushashi-hegyek érintésével érkeznek meg Ruvánára. Kittenberger erről ezt írja: "A vasasi törzs sambákkal borított hegyein át vonult karavánom az Usasi-hegyek lábánál elterülő Ruvána-sztyepphez. Mikor a hegyről lemerészkedtünk, már látni lehetett a messzeségben az óriási vadcsapatokat..." Mint később megjegyzi már ekkor kinézte magának ezt a helyet.
A Ruvána-sztyeppe térképi beazonosítása igen izgalmas feladat volt lévén, hogy a mai térképek nem jelölik. Hosszas keresést követően egy 1897-es térképen bukkantam rá:
(hivatkozás: David Rumsey Historical Map Colletion Nr. 19. Ostafrikanisches Schutzgebiet in 4 Blaettern, Blatt 1. (East African reserve in 4 sheets, sheet 1))
A Ruvána-sztyeppe a Google Earth térképén:
Közel fél év múlva 1910 júniusában a Ruvána-sztyeppéhez igyekszik, hogy minél hamarabb elkezdhesse állatbefogói tevékenységét. A Magyar Természettudományi Múzeum emlősgyűjteménye alapján ezt megelőzően többször járt itt. Az első gyűjtési adat, mely Ruvánáról származik 1909 március 30. Ezidáig ez a legelső időpont, amikor bizonyosan e helyen járt. Ebből az évből még két adat áll rendelkezésünkre, szintén az emlősgyűjtemény alapján: 1909 április és augusztus.
1909 májusában Ruvánától északra Ngare Dowashnál a Ngurumini hegyek között üti fel gyűjtőtanyáját, aminek november közepéig vendége marad. (e gyűjtőcamp tárgylására egy másik bejegyzésben kerül sor). Valószínű, hogy az augusztusi gyűjtések alkalmával ngare dowashi táborhelyéről ideiglenesen látogat el erre a vidékre.
1910 júniusában tehát végleg letelepszik Ruvánán és hozzáfog, hogy egy kisebb falunak is beillő tábort építsen. Leírása alapján a camp földrajzilag viszonylag jól behatárolható:
Harmadik afrikai utam egyik gyűjtőtanyáján, a Tirina nevű vizesgödröknél vagyunk. Az 1910. évet írjuk. A térképen hiába keresnők ezt a helyet. Ott ezt az összefoglaló elnevezés találjuk: Ruvána-sztyepp. A felső folyásában legtöbbször száraz Ruvána-folyó körül elterülő lakatlan vadonságot nevezték el így. Tulajdonképpen nem is sztyepp, hanem ritka szavannaerdő, amelyet néhol áttörhetetlen tüskebozót tarkít. A Ruvánát és a beletorkolló, legtöbbször száraz Balangetit keskenyebb-szélesebb galériaerdő szegélyezi. Ahol a mederben állandó a víz - mint a vizesgödröknél -, oda jól kitaposott vadcsapás vezet, mert odajár inni a száraz időszak minden vadja.
Sajnos a Tirinát valóban egyetlen térképen sem találtam meg. Reményeim szerint a helyszíni kutatás során rátalálunk.
Állatbefogó campjét részletesen ismerteti:
Gyűjtőtanyám egész kis falu. Tágas fűházam mellett megtalálható a laboratóriumom, embereim nagy háza, szafárim főembereinek külön kunyhói, az emlősbőrök szárítópajtája, gulyám és a befogott állatok cölöpkarámja stb. Meglehetősen nagy területet hódítottunk el az ősvadontól. Akkor már élővad befogással is foglalkoztam.
Felszerelésem egészen más, mint első utam idején. Fegyvereim, lőszereim kifogástalanok. A "bunduki mkali" most egy halálpontosan hordó Mannlicher-Schönauer, és mellette ott van a "bátyja", a "mzinga", az "ágyú", a nehéz, dupla csövű expressz-elefántpuska. Sörétes töltény is van elég. A toronymagasan szárnyaló sarlós fecskék is libegve zuhantak alá egy-egy dörrenés után.
Személyzetem is nagy. Olyan kitűnő munkatársaim még egy afrikai utazásom során sem voltak, mint akkor. Két munyamparám és két fegyverhordozóm jól értették az emlősök preparálását, úgyhogy sokszor teljesen rájuk bízhattam ezt a munkát.
Képek a campből:
Kittenberger saját maga eteti a kis állatot:
A ruvánai camp pontos térképi meghatározásához a korabeli fényképek nagy segítséget nyújtanak. Néhány fotón, olyan tereppontok láthatók, melyek alapján pontosan meghatározható a kép készítésének helye. Az alábbi képen a háttérben látható hegyek segítik a pontos helymeghatározást:
Ruvánai tartózkodása alatt két hosszabb gyűjtő- és vadászútra indul. 1910 októberében a ruvánai camptől - mint írja - egy jó napi járásra található Ushangi-folyónál üti fel tanyáját. Harmadik útjának legjobb bivalyozó helyét találja meg.
Kittenberger sajnos többnyire súlyos pénzhiánnyal küszködött. Ebben az időszakban csupán a Magyar Nemzeti Múzeum támogatásában bízhatott, az állam anyagilag pedig egész más jellegű dolgokat preferált. Nem volt az akkori vezetés látókörében semmiféle ilyen jellegű tudományos kutató munka iránti fogékonyság. Így Kittenbergernek állandó fejtörést jelentett a munka anyagi fedezetének előteremtése. Jelen esetben állatbefogó campjének működése járt igen sok kiadással. A rengeteg befogott állat takarmánnyal történő ellátása, az állatok gondozásához, befogásához szükséges munkaerő illetve az őket kiszolgáló személyzet táplálásához szüksége élelmiszer előteremtése, a munka egész eszközrendszerének beszerzése, az élőállat befogáshoz szükséges engedélyek kiváltása és nem utolsó sorban maguknak az embereknek pénzbeli kifizetése, komoly anyagi háteret kívánt. A fentiek előteremtéséről Kittenbergernek kellett gondoskodnia. Bár nem is tesz róla említést, véleményem szerint sem volt ebben komoly segítése. A munka fizikai részét természetesen vezető embereire bízhatta, de az anyagi háttér biztosítását egyedül kellett megoldania.
Hogy munkájának akadálymentesítéséhez milyen módszerekhez, ötletekhez nyúlt az egy újabb bejegyzés témája lesz. Jelen esetben igen kapóra jött neki Ushangi - mint jó bivalyozós hely - mert mint írja: "...nagy szükségem volt tejelő tehenekre, hogy a fogságba kerülő állatbébiket felnevelhessem. ... a rátarti wagayak minden egyes bivalybőrért két szép tehenet adtak"
Az Ushanginál eltöltött közel egy hónap gyűjtemény-gazdagítás szempontjából is igen hasznos volt. Többek között ekkor gyűjti azt három colobusmajom példányt, melyet 78 év múlva a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársai - egyébként rengeteg munkát igénylő kiváló cikkükben - hibás lelőhellyel azonosítottak be.
Erről az alábbiakban olvashat:
A Kittenberger által bejárt területek térképi ábrázolása kapcsán Ushangi igen problémás helyszínnek mutatkozott, erről az alábbiakban olvashat:
1911 októberrében újra elhagyja Ruvánát, Ndassekera hegyeiben és Oliondó hatalmas erdőségeiben vadászik és gyűjt. (Ezen útjáról egy új bejegyzésben írok). Ekkor jut el az Uganda és Kenya határán emelkedő Mount Elgon vulkánhoz, melyről pár gyűjtési adatunk is ismert. Az eddigi adatok és információk birtokában azonban ez a vállalkozás (mármint a vulkánhoz való eljutás) a hatalmas távolságok miatt számomra igen kétséges. A térképi ábrázoláson látható, hogy Ruvánától Ndassekerán, Oliondón keresztül a Mount Elgon mintegy 600 km és amennyiben a Mount Elgontól egyenesen Ruvánára tért vissza az sem kevesebb 500 km-nél. A korabeli közlekedési viszonyokat tekintve csak gyalogosan illetve szekéren tehették meg ezt az utat. A gyűjtési és egyéb adatokat tekintve erre két hónap állt rendelkezésükre. Ekkora utat, ennyi idő alatt (táborozó helyekkel) biztosan nem lehet megtenni. Az 1909-es Fernbach Bálint féle közel 700 km-es vadászexpedíciója is bizonyíthatóan három hónapig tartott.
Az alábbiakban Kittenberger ruvánai működése során érintett területek térképi ábrázolását tekintheti meg:
1912 májusában e hatalmas munka szinte minden eredménye tönkre megy, mint írja: "...Mikor egy pompás, a maga nemében páratlanul álló élőállat-gyűjteményemmel éppen elakartam indulni a Ruvána-steppéről, gulyámban kiütött a marhapestis, mely hamarosan átragadt a befogott kérőzőkre, és évek küzdelmes munkája úgyszólván egy-két hét alatt majdnem teljesen megsemmisült.... végre Budapestre érkeztem szállítmányommal, mely annyi szerencsétlenség után még mindig körülbelül százhúsz darabot számlált."
Elképzelhetjük mekkora trauma volt ez Kittenbergernek. Sokszor valóban küzdelmes munka volt a szó szoros értelmébe. Abban az időben gyógyszeres kábítást (kábító injekciókat) még nem használtak élőállat befogásához, szállításához. Az állatok befogása a csapdázáson túl puszta kézzel történt, melyek során súlyos sérüléseket is szereztek a befogók. Kittenberger is többször írja, milyen szétszakadt ruházattal, kisebb-nagyobb sebekkel tértek haza egy-egy ilyen kirándulás után. Rátermett, erős embereket, összeszokott bandát kívánt meg minden egyes fogás, ahol mindenki tudta és tette a dolgát megbízva a másikban mert tudták, ha valaki kicsit is hibázik az saját vagy mások életébe kerülhet.
Úgy érezhette e két év megfeszített munkája mind hiábavaló volt. De úgy tűnik, mind oly sokszor ezt megelőzően is, sikerült újból felállnia, mert 1912 decemberében újra Afrikában volt, igaz északabbra Ugandában folytatta kitűnő munkáját. Ruvánára soha többé nem tért vissza...
Kiegészítés:
Engedje meg a kedves olvasó, hogy állatbefogással kapcsolatos saját élményemet is leírjam itt:
A veszprémi állatkertben dolgoztam akkor, mikor október végén a barcogási időszakban egy fiatal dámvadat akartunk befogni állatkertek közötti állatcsere kapcsán. Az év szeptemberében kerültem az állatkert szolgálatába, úgy hogy -mint Kittenberger írná - igazi greenhornnak (zöldfülűnek) számítottam. Nyolc állatgondozóval léptünk be a széles karámba, hogy a megbeszéltek szerint, megfogjuk a kis állatot. Mintegy tíz vad tartózkodott a kifutóban, ezektől kellett ügyesen leválasztani a kiszemelt példányt. Nem volt könnyű dolgunk, mert a csapat vezére egy nyolc éves bika barcogási idejének kellős közepén kellett eme műveletet elvégeznünk. Már jó előre figyelmeztettek, hogy fél szemem mindig legyen rajta, mert meglehetősen agresszív egyedről van szó. Ahogy térültünk-fordultunk el is feledkeztem erről az állatról, csakis a befogásra váró állatra koncentráltam. Egyszer csak, ahogy a kerítés és a szénatároló közötti szűk részen akartam átmenni, e hatalmas bika állta el az utat. Zöldfülűként arra számítottam, ha határozottan felé megyek majd eláll az utamból. Hát nem így történt. (Ekkorra a többiek már mind kiugráltak a kerítésen) Az állat nekem ugrott, agancsa közé kapva ledöntött a földre és mintegy tíz métert tolt előre a sárba. A többiek hangosan kiabálva próbálták elterelni a figyelmét, kevés sikerrel. Hogy fektemben újból nekem rontson, pár métert hátrált és leszegett fejjel újból felém igyekezett. Már én sem voltam rest, ezalatt kiugrottam a karámból. Őszi, hűvös idő volt, úgyhogy nagy szerencsémre vastag ruházatban voltam, ami felfogta a komolyabb sérüléseket okozó támadást. Kisebb karcolásokkal megúsztam, pályafutásom első komoly bakiját. Jó tanulópénz volt, minek során megtanultam, mennyire fontos a tapasztalat, az idősebbek tanácsának megbecsülése és az önkritika...