Feldíszítve

Kittenberger 1927-ben írja meg Vadász- és gyűjtőúton Kelet- Afrikában c. első könyvét. Nagy részében az 1903-tól 1914-ig tartó történéseket dolgozza fel. E nagy időtáv áthidalására naplói kelnek segítségére. Szerencséjére, - de legalább annyira a mi szerencsénkre is -, útjairól naplót vezetett, melyek felhasználásával írta (írhatta) meg könyvét.  A KittenbergerKutatás©-nak egyenlőre a harmadik és negyedik út során készült naplókról van tudomása és a kutatómunka céljából ezeket fel is használja. Rengeteg új adat, egyéb információ került elő eddig is belőlük, holott ezek feldolgozása még igen kezdeti stádiumban van. Mivel ezek publikálása még egyáltalán nem időszerű, ezért az alább közzétett naplórészlet  nem tudományos, hanem irodalmi szempontból került bejegyzésre.

A naplók feldolgozása során az emberben óhatatlanul is felébred a kíváncsiság, hogy a viszonylag röviden és lényegre törően leírt történések, hogyan vállnak a könyvben izgalmasabbnál izgalmasabb történetekké.  

Az alábbiakban Ön is bepillantást kaphat ebbe a csodálatos folyamatba. A alább közölt naplórészlet alatt, az ebből keletkezett könyvrészlet olvasható. Hogy az írói nagyszerűségben megmutatkozó fantasztikus kiteljesedést még jobban nyomon tudja követni, a könyvrészletben vastag betűvel kiemeltem azokat a részeket (mondatokat), melyek valamilyen formában a naplóban is fellelhetők, mellé pedig beszúrtam (dőlt, barna betűvel) a rá vonatkozó napló-mondatokat.

(a naplórészletben nem javítottam azokat a "helyesírási hibákat", melyeket abba az időben valószínűleg így írtak helyesen, vagy valamilyen okból Kittenberger tudatosan és rendszeresen így írt)

-,XII/9. (1910 szerk.)

Későn indultam tegnap el. Kár volt, mert ha egy-két perccel előbb indulok egy n. oroszlánt lőttem volna útközben. Részkirozott lövést tehettem volna, de nem akartam a csendet zavarni. - Sötét volt mikor a magasleshez jöttem. Holdat (félholdunk van most) és a csillagokat is felhők takarták. Csend volt. Se hyaena se sakál nem kellemetlenkedett. Egy félórai várás után Sindánó jobbra mutat. Egy fekete valami közeledett. Egy hatalmas fekete sörényes úr volt. Azonnal hozzá is kezdett a lakomához. Sajnos velem szemben a szügyet kezdte falatozni. Sötét volt! célozni nem lehetett. Ekközben még egy öreg úr jött oda, ennek is hatalmas sörénye volt, de világos. Az újonnan jött - úgy látszik félt az elsőtől, mert azonnal odébb állott. - Csontropogás, halk morgás hallatszott időről-időre. Félni kezdtem már, hogy jóllakik és odébb áll; célozgattam folyton-folyvást, de nem bírtam célt venni. Villámlás is szünetelt. Egyszerre azonban a hold sugára egy halvány felhőhártyán átszivárgott. - Lövésem után morgás, utána még 2 golyót küldtem arra a helyre, aztán csend. O.-om elterült. - Kisvártatva azután előkerült másik o. is. Lövésemre összerogyott, majd irtózatos ordítással eltűnt. Még egy lövést eresztettem találomra utána. - Eztán csak sakálok és hyaenák jöttek a zsiráffhoz. Egy sakált lőttem a v.-vel, egy hyaenát megsebeztem vele. Féltem ugyanis attól, hogy a fene fiszi nekifog az oroszlánnak. - A lelőtt o. remek állat, csodaszép sörénye van. Kár, hogy nem nappal - szemtől-szembe - lőttem, így nem tudok igazán örülni pompás zsákmányomnak. - A másik o. nem hagyott vérnyomot. Nyoma után 2 msenzit eresztek. Kevés a remény, hogy megkapják. ...... Nem is akadtak rá. Az eső elmosott minden nyomot. - Ma is úgy volt, hogy kint maradok, de borús volt az ég, a köszvény is erősen csiklandozott, tehát lemondtam arról. Most már bánom, mert szépen kitisztult. Különben csapdákat állíttattam a döghöz.

VADÁSZ- ÉS GYŰJTŐÚTON KELET-AFRIKÁBAN (RÉSZLET) 

Délután öt órakor fegyverhordozómmal, Sindánóval újból útnak indultunk a zsiráf dögéhez. Későn indultam tegnap el. Már csak arasznyira látszott a lenyugvó nap, mikor a keselyűk távol tartására a dögnél hagyott emberemmel találkoztunk, aki a legkisebb felindulás nélkül jelentette, hogy e percben egy nőstény oroszlánt látott elugrani. Majd csendesen jobb felé mutatott. Én is megláttam a körülbelül kétszázötven lépésről elrohanó oroszlánhölgyet. Kár volt, mert ha egy-két perccel előbb indulok egy n. oroszlánt lőttem volna útközben. Részkirozott lövést tehettem volna, de nem akartam a csendet zavarni.

Már sötétedni kezdett, amikor leshelyünket elfoglaltuk. Sötét volt mikor a magasleshez jöttem. Fészkünket a magunkkal hozott takarókkal tettük úgy-ahogy kényelmessé.

Sajnos borús, esős időnk volt. A hold világát - csak félholdunk volt - felhők borították. Holdat (félholdunk van most) és a csillagokat is felhők takarták. Csak ahol a nap lenyugodott, ott szivárgott még át egy kis világosság.

Csend volt. Csend volt. Már elhangzott az éjjeli szállásukra felgallyazott gyöngytyúkok rikácsolása, de az éjjeli vad még nem kezdte meg az éjszakai beszélgetést. Se hyaena se sakál nem kellemetlenkedett.

Lassan, észrevétlenül sötét tömeggé olvadtak össze a fák koronái. A bokrokat, cserjéket fantasztikus alakzatokká varázsolta át az est sötétje. Néha-néha, mikor egy kósza szellő megborzolta őket, mozgást véltem látni, és csak nagy erejű messzelátóm segélyével voltam képes a csalóka képeket eloszlatni.

A talajt világító fehérségű kvarctörmelék borította, belőle sötéten domborodott ki a zsiráf óriási hullája, amelyből időnként nagy zsongással döngött ki egy sereg nagy, vörös fejű, kék döglégy; ezerszámra lepték el az enyészésnek indult tetemet. A dög fölött denevérek és lappantyúk serege keringett. Egy lappantyú a mellettem kinyúló száraz ágra telepedve dúdolta el halk, szomorkás dalát. De rám találtak már a trópusi éjszakák legkellemetlenebb muzsikusai is, a moszkitók. Még csak egy-kettő dünnyögte utálatos nótáját, és éppen bizonyos kéjes kárörvendezéssel vártam azt a pillanatot, mikor a legelső vérszívót borostás arcomon széjjeltörölhetem, mikor Sindánó, ki tőlem balra ült, gyengén oldalba bökött. Egy félórai várás után Sindánó jobbra mutat.

Nesztelenül, mint egy kísértet, furcsa valami közeledett a döghöz. Egy fekete valami közeledett. Mi az? Talán gyermekkorom meséinek kedves alakja, egy nagy szakállú, karikalábú törpe ballag leshelyem felé? Egy másodperc múlva, mikor a jelenség közelebb jutott hozzánk, eloszlott a homály okozta csalfa kép, és az időközben óvatosan szememhez emelt látcsövemen keresztül tisztán bontakozott ki az "Öreg Úr" hatalmas alakja.Egy hatalmas fekete sörényes úr volt. Hosszú, fekete sörénye élesen elütött a kvarctörmelékes fehér talajtól. Ezért volt kitűnően látható, pedig feltűnően világos teste a talaj színébe teljesen beolvadva, szabad szemmel általában alig észrevehető. Emiatt nem ismertem fel az első pillanatban.

El is felejtettem, hogy fegyver hever a térdemen, és tovább figyeltem látcsövemen át az "Öreg Úr" minden mozdulatát. Lassan körüljárta a dögöt, vagy kétszer hozzánk is felpillantott, de fedve voltunk, s ezért nem gyanakodott. Halk morgással fogott hozzá a lakmározáshoz, de először egy hatalmas rántással maga felé húzta az óriási dögöt, mire hangos zúgással rebbent fel az ezernyi döglégy. Néha alig láthattam belőle valamit, úgy eltűnt az óriási hulla mögött. Időről időre erős csontropogás volt hallható: a bordák végeit harapdálta. Azonnal hozzá is kezdett a lakomához. sajnos velem szemben a szügyet kezdte falatozni.

A moszkitók szorgalmasan kihasználták tehetetlenségünket, ugyancsak megvették rajtunk a vérvámot. Persze gondolni sem lehetett arra, hogy védekezzünk a dünnyögő vérszopók hada ellen. Csupán egy mellettünk keringő denevér ritkította számukat. Néha egyik-másik ilyen szárnyas barátunk szárnya - lágyan, mint egy bársonyos kis kéz hízelgő cirógatása - szinte arcunkat érintve suhant el mellettünk.

A hold világa átderengett egy vékonyabb felhőrongy mögül. Lassan, óvatosan leemeltem szememről a látcsövet, és puskámat vettem kézbe.

Ebben a pillanatban újra érzem Sindánó érintését. Abból az irányból, ahonnan az "Öreg Úr" jött, egy másik oroszlán közeledik a döghöz, éppen olyan nesztelenül, mint az első. Hatalmas hím ez is. Testre, sörényre van olyan, mint az első, de sörénye nem fekete, hanem világos. Ekközben még egy öreg úr jött oda, ennek is hatalmas sörénye volt de világos. A dög előtt - teljes oldalát fordítva felém - megáll. A holdfény áttör egy felhőfoszlány mögül, tehát könnyen és biztosan lelőhetném a jövevényt. De a vadászon erőt vesz a megfigyelő, és különben is az első golyót a fekete sörényesnek szántam, tehát nem lövök.

A sárga sörényes egy darabig ott állt a dög mellett, aztán hol ránk, hol a halkan morgó "Öreg Úr"-ra tekintve, éppoly nesztelenül és lassan, mint ahogy jött, elvonult. Félt az "Öreg Úr"-tól, vagy pedig észrevett bennünket? Ki tudná megmondani? Az újonnan jött - úgy látszik félt az elsőtől, mert azonnal odébb állott.

Visszafojtott lélegzettel vártam jó ideig, hogy visszatér-e a sárga sörényű, meg hogy nem vett-e észre valamit vadászvágyaimnak tárgya, a gyönyörű fekete sörényes. Nem. Újra levágta fejét, és erős csontropogás jelezte, hogy hatalmas étvágyát még nem elégítette ki. Csontropogás, halk morgás hallatszott időről-időre.

Már rászántam volna magam, hogy az öreget célba véve elnyomjam puskám ravaszát, de egy felhődarab ismét úgy elburkolta a holdat, hogy célzásról szó sem lehetett. Sötét volt! célozni nem lehetett. Szemben velem, nyugatra, valahol a Viktória-Nyanza fölött, minden fél percben egy-két villám villanása cikázott át. Megpróbáltam - a pillanatnyi villámfényt felhasználva - a célzást, de sikertelenül. Kockázatos lövést pedig a világért sem tettem volna. Célozgattam folyton-folyvást, de nem bírtam célt venni. Villámlás is szünetelt.

Feszült várakozással telnek a percek. Félek, hogy oroszlánom jóllakik, és aztán eltűnik. Félni kezdtem már, hogy jóllakik és odébb áll. De íme, újra szivárogni kezd egy kis holdfény, s a hold félig ki is suhan a felhők mögül. Egyszerre azonban a hold sugára egy halvány felhőhártyán átszivárgott.

Hirtelen elhatározással megérintem ujjammal a gyorsított ravaszt. Tűzsugár villan ki a puskámból, és a dörrenés után rövid, morgó felhördülés jelzi, hogy jól találtam. Még egy golyót menesztek abba az irányba, de erre már nincs is szükség. Mint hajnalban kitűnt, golyóm az állat nyakszirtjét törte át. Lövésem után morgás, utána még 2 golyót küldtem arra a helyre, aztán csend. O.-om elterült.

Hosszan gyönyörködöm messzelátómon keresztül remek zsákmányomban. Leírhatatlan az örömöm, hogy a híres "Öreg Úr" végre megkerült. De örömömből hiányzik az a különös, le nem írható érzés, mellyel a vadász szíve-lelke csak akkor telik el, ha az állatkirályt szemtől szembe ejtette el. A lelőtt o. remek állat, csodaszép sörénye van. Kár, hogy nem nappal - szemtől-szembe - lőttem, így nem tudok igazán örülni pompás zsákmányomnak. Hangos szárnycsapásokkal szállnak ide-oda a puska dörrenésétől felriasztott keselyűk, melyek a közeli fák ágain telepedtek le éjjeli szállásra. Majd lassan elhallgatnak, s nehéz szárnycsapásokkal, halk vijjongással küzdenek régi helyükért a felijedt dögevők, miközben még egy-egy letört száraz ág recsegő törése és zuhanása zavarja az éjjel csendjét.

Újra csend. Csak valami folytonos, lágy, álomba ringató hang - mintha ezernyi parányi üvegcsengő szólna mélyen a föld alól - tölti be az álmodozó vadont. Ez a különös, a mi fülünknek teljesen idegen hang a közeli sásos apró békanépének éjjeli koncertje, amelybe beleolvad az ott lakó tücskök kedves muzsikája is.

Most két nesztelen árny surran a döghöz. Idegesen szaladgálnak fel-alá, aztán leírhatatlan mohósággal esnek a dögnek: két sakál.

De mi ez? Egyszerre abbahagyják a zabálást, bal felé fordulva lassan, kelletlenül, vissza-visszatekingetve eloldalognak. Arcomhoz szorul a puska, tudom, hogy ismét valami "előkelőbb" vendég közeledik.

Jön is, lassú, nesztelen lépésekkel - a sárga sörényes. Mielőtt a döghöz érne, egy pillanatra megáll. Kisvártatva azután előkerült másik o. is.

Ekkor dördült el a fegyverem, mire oroszlánom mérges ordítással felbukott. Egy-két pillanatig még vergődött, aztán villámgyors szökéssel eltűnt a sűrűben. Gyors lövést küldtem utána, de az célt tévesztett. Lövésemre összerogyott, majd irtózatos ordítással eltűnt. Még egy lövést eresztettem találomra utána.

Elhamarkodva lőttem, és mindjárt tudtam, hogy ezt az oroszlánt nem sikerült elejtenem. A gerincoszlop tövisnyúlványát érhette a golyóm, ilyenkor rogy így össze a vad, és aztán örökre eltűnik a vadász szeme elől.

Ez a dolog levert egy kissé. De hamar megvigasztalódtam, amikor látcsövemen át a lelőtt vad csodaszép fekete sörényében gyönyörködtem. Újra borulni kezd, egy-egy hiéna is hallatja utálatos ordítását, de nem mutatkozik. Úgy látszik, megérezte az oroszlán szagát.

Emberem már elszundikált. Magam is küzdök az álmosság ellen.

A hosszú, feszült figyelés kimerített. Úgy, félig nyitott szemmel álmodom. Kaleidoszkópszerűen jelennek meg képzeletemben csavargó életem emlékei, lelki, testi kínokkal teljes órák és kedves percek...

Hideg fuvallat száll az éjjeli vadonon át. Megborzongok tőle, és lelkemre is ránehezedik valami különös érzés, amely arra késztet, hogy arrafelé nézzek, amerre a Göncölszekér csillagainak kellene ragyogniuk. És száll a képzelet messze-messze, tengereken túlra, hazafelé...

Végre! Megszólalt hát mégis az afrikai pusztaságok éjjeleinek legfenségesebb koncertje, az oroszlánordítás! Messziről, a Ruvána mellől hozza a szellő ezeket a hatalmas hangokat. Csak a hosszúra nyújtott, mennydörgő előrészét hallom tisztán, a lassan elhaló, halk, végső akkordokat már csak képzeletben.

Mintha magyar beszédet hallanék, úgy hat rám egy lángbagoly rikoltása. A fantázia szívesen csalja elő azt, amit óhajtunk.

Időközben teljesen beborul, lassan csepegve megered az eső. Behúzódom esőgalléromba - a moszkitókat is elverte az eső -, és én is lassan elbóbiskolok.

Egy közelünkbe tévedt törpemaki jajongó kiáltásaira ébredek. Tisztul az ég. Lassan-lassan eltűnik a csillagok serege.

Újra két sakál próbál szerencsét a dögnél. Óvatosan magamhoz emelem a kis Winchestert: ennek pattanása kis zajt okoz. Lövésemre az egyik sakál elterül, a másik villámgyors szökéssel menti az irháját. - Eztán csak sakálok és hyaenák jöttek a zsiráffhoz. Egy sakált lőttem a v.-vel, egy hyaenát megsebeztem vele. Féltem ugyanis attól, hogy a fene fiszi nekifog az oroszlánnak.