Kittenberger idézetek -Margóri halála

"Világszerte úgy van, hogy a szépasszony nem mindig jó asszony. A legsötétebbnek elhíresült Afrikában a fekete bölcsek már régen megállapították, hogy a nagyon kívánatos szépség nem is lehet hű, mert hiszen minden férfi megkívánja"

Viszont ott az asszonyi hűséget nem veszik nagyon szigorúan. Ha a menyecske nagyon kikapós, akkor stílusosan alapos verést kap az urától és ha rajtacsípik a szerelmi tolvajt, akkor azt is eltángálja a férj, ha ő az erősebb. De mindenesetre a törzsi bíróság e szerelmi kilengést lopásnak minősíti és több kecske- vagy tehénbírsággal sújtja.

Tehát az asszonyi hűséget nem veszik túlságosan szigorúan. Más azonban a helyzet, ha a férj vadász, hiedelmük ugyanis azt tartja, hogy életük asszonyuk hűségétől függ. Az elefánt és a kafferbivaly nem tűri, ha felszarvazott férfi hatol a birodalmukba. Ha mégis megcsalt férj indul vadászatra a vadonba, az sohasem tér vissza. 

Nem gondolt erre Margóri sem mikor a szép Mombit kunyhójába vezette. Mombi nem szeretett dolgozni, vízért azonban szívesen eljárt, mert  a vízmerítő helyen mindig van szórakozás. A legények sóvár szemmel figyelik a víztől jövő asszonynépet, ahogy riszáló derékkal, ringó lépésekkel haladnak el előttük. Margóri sokszor hetekig hónapokig járta a vadont, így hát könnyű prédának tekintették a párducjárású Mombit.

Nemsokára üzenetet kapott Margóri. Egy ismerős üzente, hogy egy fiatal gazdag vadász elefántot akar lőni. De nem is akármilyet. Fejébe vette, hogy a Lorian-mocsarak hírhedt öreg elefántbikáját mindenáron elejti. Margórinak nem volt nagyon kedvére való, hogy magára kell hagynia Mombit..

Ennek az öreg elefántbikának, mely már jó egynéhány lövést és nyilat kapott, legveszedelmesebb volt a testőrsége, tucatnyi vén, támadó kedvű elefánttehén. Margóri esténként lekuporodott a fehérek sátra előtt, és előadta aggodalmait. Nagyon kell vigyázni a szélre, és arra nehogy valamelyik őrtálló tehén megtámadja őket. 

...elérkeztek a hírhedt elefánt csapat mocsaraihoz. Régi nyomokon jártak, amikor Margóri felröppenő fehérségre lett figyelmes. Messzeségből látszott a felröppenő tehéngémcsapat, s elárulta, hogy arra elefántok tanyáznak. Jó széllel, a szél irányát percenként ellenőrizve óvatosan haladtak   a mutatott irányba. A legcsekélyebb neszre percekig megtorpantak. Végre meghallották az óriások gyomorkorgását, az asztallap nagyságú legyezgető fülük koppanását. Margóri egy magas termitadombról végre meglátta az óriásokat. 

...hamar kialakult a haditerv.... amikor jó szögben kibukkant az elefántbika feje, megszólalt a fiatal vadász puskája, mire az óriás megroskadt, majd nagy robajjal eldőlt. Most következtek a nehéz pillanatok. Vajon a vezérük elestétől feldühödve, a vakrémülettől hajtva nem indulnak e támadásba a bősz elefánttehenek. De hiába kígyóztak fel a szimatot kereső ormányok, nem tudták felfedezni a dermedt csendben lapuló vadászokat. 

Margóri azonban egy távolabb álló fához akart lopózni, hogy az esetleges vak nekiiramodást elkerülje. Ez volt szegénynek a veszte. Mert egy vén ráncos bőrű elefánttehén, mely a csapattól eltávolodott, megkapta Margóri szimatát. Egy emberölő párduc sem közelítette volna oly nesztelenül áldozatát mint ahogy e vénség tette... Ormányával leütötte, hosszú, egyenes agyarával átszúrta, aztán gőzszirénaszerű diadalordítást trombitált, miközben már halott ellenfelét pozdorjává tiporta. 

A haragos trombitálásra nagy zajjal megindultak a volt vezérük mellett őrködő elefánttehenek, a vén bika hűséges amazonjai, robogtak új tájak felé...

részlet (1949)